Kézenfekvőnek tűnik, hogy a sikerélmények növelik önbizalmunkat az élet egy-egy területén.  Ennek ellenére gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik sikeresek, tehetségesek, mégis csekély az önbizalmuk. Mi lehet az oka annak, hogy ez a kézenfekvő és racionális képlet, miszerint a siker, a jó teljesítmény növeli az önbizalmat mégsem működik mindenkinél? A szociálpszichológia segíthet megtalálni a választ!

Attribúció elmélet

Az attribúciós elmélet az átlagember azon kísérleteivel foglalkozik, amelyek során az megpróbálja megérteni a mindennapi események okait és következményeit. Amikor mások viselkedését, döntését próbáljuk megérteni, akkor vizsgáljuk a kiváltó okokat. Vajon külső, vagy belső motiváció hajtotta? Véletlen szerencséje volt, vagy rendelkezik azokkal a képességekkel és tudással, ami szükséges volt? 

Talán meglepő, de saját magunkkal kapcsolatban is hasonlóan gondolkodunk, még ha nem is fogalmazzuk meg ennyire konkrétan gondolatainkat! Miért teszünk meg valamit? Magunk miatt, vagy mások elvárásainak akarunk megfelelni? Miért sikerült, vagy éppen bukott el egy próbálkozásunk? Mert kitartóak és ügyesek voltunk, vagy csak mázlink volt? Az ok tehát, amit a cselekvések mögött keresünk – leegyszerűsítve – két dimenzióban értelmezhető:

  • külső, vagy belső ok
  • személyiségen alapuló (diszpozíciós), vagy a külső, szituációs ok.

Énkép

Mindnyájan rendelkezünk egy énképpel, ami az önmagunkról alkotott elképzelés, tudás és tapasztalat összessége. Az énképünk alapját a környezetünktől kapott visszajelzések, és saját tapasztalataink adják. Az énkép dinamikus alakulása a gyermek és fiatalkorban zajlik, idősebb korunkban énképünk már stabilabb, nehezebben változik. Természetesen nagy egyéni különbségek vannak a tekintetben, hogy kinek milyen merev, vagy éppen befogadó az énképe, de alapvetően hajlamosak vagyunk az énképünkkel összhangban lévő információkat és tapasztalatokat keresni. Amennyiben mégis az énképpel ellenkező információval találkozunk, akkor kialakul a kognitív disszonancia,  egy olyan feszültség, melyet csökkenteni szeretnénk.

„A kognitív disszonancia szociálpszichológiai elmélet, melyet Leon Festinger amerikai pszichológus alkotott meg 1957-ben. Az elmélet alapgondolata, hogy amikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek vagy ismereteknek, akkor disszonanciát, belső feszültséget élünk át. Ez a disszonancia szorongáskeltő állapot, melyet csökkenteni igyekszünk.” (Wikipédia)

Ennek legegyszerűbb módja, ha figyelmen kívül hagyjuk, vagy elutasítjuk az új információt, esetleg bagatellizáljuk, lekicsinyeljük.  „Nem is sikerült olyan jól!”, „Erre bárki képes lenne”, „Csak azért mondod, mert elfogult vagy!” – ismerős mondatok, sokszor hallhatunk ilyet, amikor megdicsérünk egy alacsony önbizalommal rendelkező embert.

2+2 nem mindig 4

Ha a fenti két alapvetést: az attribúciót és a kognitív disszonanciát – melyeket ez esetben jelentősen leegyszerűsítve írtam csak le – összeadjuk, akkor már meg is kaptuk a választ a kezdeti kérdésre!

Akinek az önbizalma alacsony egy területen, annak a pozitív visszajelzések, dicséret, vagy a megtapasztalt eredmények, sikerek ellentétesek lesznek aktuális énképével. Mivel ez az állapot kognitív disszonanciát okoz, így annak csökkentését az oktulajdonítással, pontosabban egy hibás attribúcióval lehet könnyedén megoldani. Hogyan is működik ez a gyakorlatban? Ha nem tartom magam jó szakácsnak, mégis megdicsérik a főztömet, akkor elfogultnak fogom tartani a dicséretet, vagy a véletlennek tulajdonítom a sikert. Ha pedig nem hiszem el sem a tényeket, sem a visszajelzéseket, pontosabban nem hiszem el a rám nézve pozitív visszajelzéseket a világból, akkor ezzel lehetetlenné teszem, hogy önbizalmam, énképem változzon – történjen bármi! Ehhez a viszonyuláshoz persze gyakran társul a negatív – vagy annak vélt – visszajelzések felnagyítása, és a kicsi hibák eltúlzása is.

+1 ok

Aki visszautasítja mások dicsérő szavait, az akaratlanul visszautasítja azt is, akitől a dicséret érkezett. Ha ez gyakran megtörténik, akkor egy idő után egyre kevesebb dicséretben részesül, de ez nem a képességeinek, vagy tudásának, hanem a viszonyulásának a következménye!

Nem gondolom, hogy feltétlen mindenkinek minden téren erős önbizalommal kellene rendelkeznie, hisz senki sem ért mindenhez – és ennek belátása inkább előny, az önismeret fontos része. Ugyanakkor az önismeretnek és önbecsülésnek az alapja, ha az erősségeimmel is tisztában vagyok, ha büszke tudok lenni a sikereimre, sőt, talán arra lehetek a legbüszkébb, amiben fejlődést, javulást mutatok, amikor a siker nem adottság, hanem a befektetett munka eredménye.

  Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus